Van ember, aki szenvedésében megnemesedik. Van, aki attól lesz bölcs, hogy megbolondul, és van, aki attól kezd látni, hogy megvakul. Lear tragédiája azért is örökérvényű, mert mindaz, amit átélni kényszerűl, – szülő-gyerek kapcsolat, barátság, szeretet, gyűlölet, féltékenység, bosszú, nemeslelkűség – , a mi hétköznapi életünkkel szembesít. Shakespeare a Lear királyt 1605-ben, alkotói korszakának harmadik szakaszában írta. Ekkor születtek a nagy tragédiák és a keserű komédiák. A dráma alapötletét egy ősi kelta mondából merítette. A széthulló család és a gyermeki hálátlanság megrázó történetén túl a világban szembeálló gonosz és jó szinte kozmikussá felnagyított harcát ábrázolja. Iszonyatos tragédia ez, a kizökkent idő, a sarkaiból kifordult világ félelmetes látomása, ahol jó, rossz egyaránt elbukik, de a halálban furcsamód – bár méltó büntetés a gonosznak – megtisztul a rossz is. A katartikus élménytől – remélhetőleg – az olvasó is segítséget kap, hogy saját életében tisztábban lásson, szebben, emberibben élhessen.
Katt rá a felnagyításhoz
