A XVII. században egy különös nevű akadémia működött Rómában, a Hiúzok Akadémiája. Csak az lehetett tagja, akinek „hiúzszeme” volt, aki olyasmit vett észre a tudományban, a művészetben, amit más még nem látott meg. Ilyen hiúz volt Galileo Galilei, az újkor egyik legnagyobb fizikusa és csillagásza. Galileire valóban ráillett ez a megtisztelő név: csillapíthatatlan vágy hajtotta, hogy szüntelenül kutasson, kísérletezzen, beletekintsen az igazság fényébe. A napra irányította távcsövét, hogy megismerje a tudomány új törvényeit. Aki azonban sokáig néz a napba, annak elkáprázik a szeme, és nem veszi észre, ami a földön van; nem törődik az útjában tátongó farkasvermekkel, amelyeket a világosság ellenségei ástak neki. Galilei, akinek szemét elkápráztatta a tudnivágyás fénye, végül belezuhant egy ilyen farkasverembe. Ellenségei ujjongtak, mert azt hitték, hogy a hiúzzal együtt a világosságot is elpusztították. De a napot, a tudás igazi fényét nem lehet elpusztítani. Galilei életéről, harcáról, kegyetlen bukásáról és eszméinek dicsőséges felemelkedéséről szól Száva István fordulatos, mindvégig érdekes regénye.
Katt rá a felnagyításhoz
