Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért epub
Katt rá a felnagyításhoz
|
|
Részlet az eKönyvből:
– Ne szaladjon utánam! – lihegte – nincs kedvem magával menni tovább. Hagyjon békén, forduljon vissza.
Földhöz vágtam a hátizsákot. A kutyák szétszaladtak. Ellenkező irányba indultam. Kiállhatatlan teremtés! Menjen! Menjen egyedül. Miféle turisztika az, amikor az ember folyton sík területen lohol, és miféle szórakozás, amikor folyton sértegetik?! Természetesen nem lehet – mégsem – egyedül engedni a kutyák között éjszaka. De ha megfordulok, megint rámripakodik. Mindenesetre visszafordultam. Már nem láttam sehol. Szaladni kezdtem. Végig a falun. Lihegve. Már csak a jégvermek és szőlőkunyhók szegték az utat. A Hold fehérre kente az utat, minden göröngy élesen látszott rajta. Emmi azonban sehogy se látszott. Most már lépésben mentem tovább, az út mindkét oldalát kutatva. Nyúl ugrott fel balra, s beszökött a kukoricásba. Talán Emmi is a kukorica közé ment, s akkor hogyan találjam meg?! Kiáltottam. Egy szárkunyhót megráztam a botommal. Füttyentettem, kiabáltam. Jobb oldalt vékony tűzkígyó zakatolt csillagok alatt: a pécsi vonat. S egy vastag eperfa alól panaszos hang szólt:
– Ne ordítson, itt vagyok.
Valóban ott kuksolt, s a bal bokáját tapogatta. Tíz lépéssel arrébb vörösszőrű kutya állt, morogva, figyelő állásban.
– Megrándult a lábam – mondta Emmi.
– Ne szaladjon utánam! – lihegte – nincs kedvem magával menni tovább. Hagyjon békén, forduljon vissza.
Földhöz vágtam a hátizsákot. A kutyák szétszaladtak. Ellenkező irányba indultam. Kiállhatatlan teremtés! Menjen! Menjen egyedül. Miféle turisztika az, amikor az ember folyton sík területen lohol, és miféle szórakozás, amikor folyton sértegetik?! Természetesen nem lehet – mégsem – egyedül engedni a kutyák között éjszaka. De ha megfordulok, megint rámripakodik. Mindenesetre visszafordultam. Már nem láttam sehol. Szaladni kezdtem. Végig a falun. Lihegve. Már csak a jégvermek és szőlőkunyhók szegték az utat. A Hold fehérre kente az utat, minden göröngy élesen látszott rajta. Emmi azonban sehogy se látszott. Most már lépésben mentem tovább, az út mindkét oldalát kutatva. Nyúl ugrott fel balra, s beszökött a kukoricásba. Talán Emmi is a kukorica közé ment, s akkor hogyan találjam meg?! Kiáltottam. Egy szárkunyhót megráztam a botommal. Füttyentettem, kiabáltam. Jobb oldalt vékony tűzkígyó zakatolt csillagok alatt: a pécsi vonat. S egy vastag eperfa alól panaszos hang szólt:
– Ne ordítson, itt vagyok.
Valóban ott kuksolt, s a bal bokáját tapogatta. Tíz lépéssel arrébb vörösszőrű kutya állt, morogva, figyelő állásban.
– Megrándult a lábam – mondta Emmi.
