Révész Béla egy álomvilágot helyez műveinek fókuszába. Oázisígéretként ezt az eljövendő világot csillogtatja meg a szegénység Szaharáján. Ez a világ: a szocialista utópia. Megvalósulás helyett egyelőre még csak szervezkedés, májuselsejei gyűlések, felvonuló tüntetők, általános sztrájk, a bizalmiak kizárása, az agitátorok bebörtönözése, rendőrkard és vér kisért a jelenben. De majd... Lassan fordul a világ. Nem véres kataklizmákat hoz. De több egészséget, több kenyeret, több életet. Szocializmusnak: nagyon halk szocializmus Révész Béla hitvallása. Emberiességnek: annál fénylőbb és sugarasabb szívdobbanás. S mégis... az olvasó, akit Révész Béla a szegénység poklának fülledt, földalatti körein idáig vezetett, itt megáll. Az olvasó, aki most csak olvasó, a társadalom bogozódásában bárhová tartozzék is, most csak egy igaz művésztől megigézett lélek: itt egyedül marad. Az embert s az igazságot talán szívesen követné továbbra is. De az irót nem tudja. Az iró, akinek sajátos kézszoritását eddig érezte, most elengedi a kezét. Révész Béla, aki oly élesen tudja megfigyelni a talajtalanul imbolygó, kispolgári társadalmat oly vájt füllel hallja meg minden kis sóhaját, s a szeizmográf pontosságával jegyzi fel egyetemes, nagy lélekzetvételének görbéit; a szegény, s a legszegényebb emberek írója, aki végigkiséri útján a születő életet három évig tartó szoptatós-korától minden nyomorúságán át izmai, tüdeje, szive megszakadásáig; a művész, aki a részrehajthatatlan igazság s az űző megismerés emésztő szomjúságával járja ezt az életet: leteszi itt, álomvilága kapujában, fegyvereit.
