Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó hangoskönyv (MP3 CD)

Egy misztikusan el- és feltünedező Alfa-Romeó sportkocsi forgószélként ragadja magával Gorcsev Ivánt, a „Nobel-díjas” ifjú matrózt, szerelmét, Anette-et, Vanek urat, a megrögzött civilt, továbbá Vendriner urat, a kiöregedett cirkuszi oroszlánt, és a marseille-i kikötő megannyi lenyűgözően mulatságos alakját egy, a kikötővárostól a Szaharáig tartó fergeteges kalandra.

   A kötet 24 oldalán részlet olvasható Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója című életregényéből. A mű úgy mutatja be Rejtő életének és korának eseményeit, mintha az író egyes szám első személyben vezetné naplóját kamaszkorától haláláig. A 20 kötetes sorozatban közreadott részletek időrendben tartalmazzák a Noran Libro Kiadónál 2016-ban megjelent mű szövegének túlnyomó részét.
   A második oldalon található QR-kód segítségével Ön ingyen letöltheti okostelefonjára vagy tabletjére a hangfelvétel alapjául szolgáló Rejtő-regényt elektronikus könyv formájában, a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
   Egy oldalon a Quattrocento Kiadó által 2012-ben kiadott Rejtő lexikonszócikkeiből válogatott részletek mutatják be A tizennégy karátos autófőbb szereplőit, az utolsó oldalon pedig a hangfelvétel részletes tartalomjegyzéke olvasható.
   (A hangfelvétel a Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó által 2006-ban kiadott, hét órás, mp3 formátumú hangoskönyv változatlan kiadása.)

Részlet a műből:

„...Tíz perc múlva Gorcsev elhagyta a Fort-St.-Jean-t egy olyan polgári ruhában, amely több személy számára is kényelmes tartózkodási hely lett volna.
   E ruhát a titkára viselte nemrégen.
   Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tűnt elő az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsősorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.
   - Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, főhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?
   Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyőrség fellázadt, és nyomban lemészárolnak min­den­kit.
   - Ugyanis - folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja között - nem ismerem a járást. Pardon... - Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az I. osztályú Sasrendet.
   - Ki maga? - kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.
   - Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van... Nevem van: ez, hogy Petrovics.
   Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.
   - Édes fiam - szólt végre az ősz katona igaz részvéttel -, mondja, az Isten szerelmére, hogy mehetett maga katonának?
   - Most nem erről van szó kérem...
   - Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyű élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.
   - Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?... Nincs egy szál gyufája, főhadnagy úr?
   Az ezredes újra visszaesett a nevetésbe. Azután szomorúan rázta fejét.
   - Uram atyám! - mondta az ezredes. - Hogy jut eszébe egy ilyennek uniformist húzni... Szívből sajnálom magát! Tudja azt, hogy ha két napig katona lesz, akkor ezért kurtavasat kap, és huszonnégy órás szolgálatot lát el?
   Szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment. Vanek úr dühösen nézett utána.
   - Ebből tudjam én, hogy hol a hálószoba... No, mindegy... Halló! Káplár úr!
   Az őrmesterre kiabált. Verdier-re. Az Oroszlán úgy fordult meg, mint a villám.
   - Ki vagy?
   - Petrovics.
   - Hazug pimasz! A P. betűs újoncokat még nem öltöztették be. No, de elég, a számod: 27...
   - Kérem, most nem erről van szó - türelmetlenkedett Vanek úr -, minek állandóan ezeket csinálni?!...
   Az Oroszlán megtalálta egy lajstromban a 27-es nevét, és ebből az alkalomból élete fény­ordítását hallatta.
   - Segítség! - kiáltotta ijedten Vanek úr.
   - Gorcsev! Te Gorcsev vagy!!
   - Na és? Nem ezt mondtam?...
   Az Oroszlán mosolygott. - Én a kabóca vagyok - szólt jelentős hangsúllyal.
   - Örvendek, Vanek. Mondja, Kapocsi úr, hol itt a hálóterem, és hogy gyújthat rá az ember?
   Az Oroszlán nem ölte meg. Sőt! Szolgálatkész mosollyal elővette az öngyújtóját és tüzet adott, azután karon fogta Vanekot.
   - Magam vezetem a hálóterembe. Parancsoljon. Önnel udvariasan kell bánni! Hiszen még nem tette le az esküt. Ugyebár? 
   - Ez ráér, ha most nincs idejük... Igazán nem égett a körmömre.
   - Én viszont alig várom... Parancsoljon... - mutatott az ajtóra. - Csak ön után.
   Egy öreg légionista a közelben elfedte az arcát a félelmetes látvány elől.
   - Ön nagyon kedves altiszt - csevegett Vanek. - Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjeszte­nek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.”