„A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torkából, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. – Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt.”
Katt rá a felnagyításhoz
