Le kellett mondanom arról, hogy Calderont a XVII. század szűkskálájú magyar nyelvén szólaltassam meg, mert féltem, hogy ezen elsikkad a vígjáték pajkossága és a korhűség majd nem pótolja a színházi hallgatót azért a furcsa raffinériáért, amivel az eredeti darab bőségesen szolgál. A szereplők stilizált-régies nyelvet beszélnek. Teleaggattam a sorokat együgyű, naiv, akaratos rímekkel. Nem előkelő rímek ezek - tudom - de akarattal nem előkelőek. Cirkuszi mulatságot rögtönöztem. A szavak bohóc-csörgők, karneváli csengetyük, konfettik. Moliére nem tűrné el. Az ő nyelve szikár és pontos, csupa csont és izom. Calderon nyelve húsos, költői és olvatag. Azt akartam, hogy játék maradjon játék, amint az eredetiben is önkényesen és bohócosan kergetik egymást a szavak. Munka közben azonban sokszor elkomolyodtam. Éreztem, hogy a magyar nyelv, épen azért, mert még nincs elnyűve és agyonművelve, a világ legelső hangszere. Végtelen lehetőségek szunnyadnak benne.
Katt rá a felnagyításhoz
